És mi van, ha maradok?..86.rész.

7 KOMMENT és új rész! Ezt a részt, akár hiszitek akár nem, hajnali 1kor írtam meg, mivel nem tudtam aludni. Szóval az éjszaka szüleménye. 
OLVASSÁTOK EL AZ INTERJÚT, amit oldalt találtok, meg ahol a szereplők is vannak. 
KÖVESSÉTEK A BLOGOT: http://www.bloglovin.com/blog/8589815/?claim=hawp5v2tdhq
Csatlakozzatok a FACEBOOK CSOPORTHOZ: https://www.facebook.com/groups/136278953190673/
JÓ OLVASÁST! :)

London, Harry Styles szemszöge.

Este fele értünk haza Zaynnel. 8 óra lehetett, és én hulla fáradt voltam. Bementünk a házba, és már készültem felmenni a lépcsőn amikor Zayn hozzám szólt.
-Menjünk bulizni. Szabaduljunk fel, olyan görcsösek vagyunk mostanában.-mondta.
-Nincs kedvem, fáradt vagyok-válaszoltam és vissza fordultam, hogy felmehessek a szobámba.
-Mi történt veled Harry? Eddig te voltál a party lelke, ha valakinek rossz kedve volt, te kérted meg, hogy menjen veled, és mi történt olyankor? Felszabadultság. Elfelejtetted velünk pár órára, hogy kik vagyunk. Önfeledten bulizhattunk. De most inkább csak vissza vonulnál, és cserben hagynál-mondta sértődött arc kifejezéssel.
-Zayn, az a Harry már felnőtt. Ennek a Harrynek a lehető legrosszabb élet jutott. Minden hová követnek azok a szaros papparazzik, nem beszélve arról, hogy itt hagyott az akit szeretek, és még jöttök ti is ezzel, hogy legyek újra az a Harry. Csak egy napra kérlek, hagyjatok békén. Magányra vágyom. Nem akarok sehova menni, csak feküdni és gondolkozni.-beszéltem egyre hangosabban.
Zayn nem válaszolt. Nem csodálom, leordítottam a fejét. Dühös voltam mindenkire, arra hogy ki vagyok. Felmentem a szobámba, és magamra csaptam az ajtót. Bezártam, hogy még csak be se tudjon jönni valaki is. Nem érdekel se a holnapi interjú, se a turnézás, se a stúdió. Ha lehetne most kilépnék a bandából, hogy hagyjanak békén. Felejtsenek el, mindenki! Levágódtam az ágyra, és telefonomat húztam elő zsebemből. A háttérképem Satcy, így bármikor ránézek eszembe jut az a nap, amikor semmi baj nem olt, és önfeledten lehettünk egymáséi. Anyu nevét kerestem ki, beszélnem kell vele. Ő tud segíteni, azt hiszem.
-Anyu?-kérdeztem bele.
-Kicsim szia, valami baj van?-kérdezett vissza.
-Baj? Az van rendesen. Nem akarom ezt. Én már nem tudom ki vagyok. Azt hiszem itt végeztem ezzel az egésszel-mondtam.
-Ha Stacyre gondolsz ne hagyd elveszni, ha a bandára, szíved joga mit akarsz az élettől, de azért mert ebben a pillanatban rosszul érzed magad, ne több millió rajongót szomoríts el!-magyarázta anyu.
-Sokat segítesz.-válaszoltam és lecsaptam a telefont.
Mindenki mindent megbonyolít. Én csak egy egyszerű választ akarok kapni. Érdemes küzdeni? Igen vagy nem. Ennyi lenne.
Csak feküdtem az ágyamon fejemből kinézve. Nem agyaltam semmin, csak hevertem. Becsuktam a szemem és reméltem, hogy majd valami illusztráció jelenik meg szemeim előtt, de semmi. Csak feketeség. Már nem vagyok képes álmodni, fantáziálni, amikor nincs minden a helyén. És most ha jól tudom, semmi sincs a helyén. A csönd most kellemes érzés. Nem hallok sikítozást, vagy a fiúk segítségét, ami szerint felejtsek el valakit, vagy a managert ahogy kiabál velünk, vagy anyuékat ahogy próbálkoznak a megértésemben. Egyedül egy hangot hallok, és az az én hangom.-Elcseszted te balek-újra és újra lejátszódott a fejemben, és igazam van.

Magyarország, Stacy Knight szemszöge.

Nem beszéltem senkivel sem amióta vissza jöttem, úgy komolyabb dolgokról. Változtatnom kell. Nem élhetek örökké, a bűnbánatban vagy a várakozásban hátha valami csoda történik. Új barátokat kell szereznem, és a régieket fel keresnem. Most csak fekszek és zenét hallgatok. Szemeim behunyva vannak, így elképzelem a zene videóját. De bármit hallgatok gyorsat vagy lassút, mindig valamilyen Harryvel töltött élmény ugrik be. Ezzel nem segítek magamon.
Másnap
Reggel ahogy felkeltem és felöltöztem az ebédlőbe battyogtam ki. Anyuék már az asztalnál ültek, várva engem.
-Kicsim gyere reggelizni-szólt rám apu.
-Nem vagyok éhes-válaszoltam és kiléptem az ajtón.
A hideg szél megcsapta arcomat, felhúztam a kesztyűimet, és elindultam a városba. Szimplán csak szét nézni. Mi változott fél év alatt. Ahogy a város falai közt sétálgattam észre vettem, hogy kedvenc éttermemet bezárták. Mi lehetett itt?? Sorra tűntek el kedvenc helyeim. Senkinek nem jó érzés ha haza tér, és a kedvenc dolgai eltűntek. A városban rengetegen voltak. Talán ez az ami nem változott, és az, hogy rengeteg kocsi közlekedik még mindig. Bementem egy virág üzletbe ahol a legjobb barátnőm, vagyis az egyik barátnőm anyukája dolgozik.
-Csókolom-köszöntem illedelmesen.
-Stacy? Hát te itt vagy?-ölelt magához Sarah néni.
-Em itthon van?-kérdeztem.
-Em? Emilie kórházban van-halkult el és néhány könnycseppet mertem észlelni a szemeiben.
-Mégis miért? Mi történt?-kérdeztem, de nem felelt-Sarah néni kérem, avasson be-kérleltem.
-Emit elütötte egy autó miközben a gyerekekkel sétált. Vele volt a barátja is ő megúszta az egészet apró karcolásokkal, de Emi nem. Helikopterrel vitték kórházba, nagyon súlyos az állapota.-mesélte és néhány könnycseppet törölt le az arcáról.
Nem hittem el amit mond. Elkértem a kórház címét, és azonnal oda mentem. Már megint a kórház. Vége lehetne már.
Amikor beértem rögtön az ő szobáját kerestem a megadottak alapján. Steven lépett ki az egyik szobából, akkor már tudtam, hogy igaz a hír és megtaláltam Em szobáját is.
-Steven-kiabáltam utána, mire gyorsan fordult hátra.
-Stacy mit keresel itt?-kérdezte lesápadt arccal.
-Haza költöztem egy időre. Emili?-kérdeztem.
Nem mondott semmit, csak elfordította fejét a szobája felé. Lassan léptem egyre beljebb, mire Em ágyához értem. Minden honnan csövek álltak ki belőle, ami miatt kétségtelenül elkezdtem sírni. A legjobb barátnőm itt fekszik ezen az ágyon, élet-halál közt. Stevenre néztem aki könnyes szemekkel figyelte barátnőjét,aki azt sem tudta mi folyik itt.
-Mit mondanak az orvosok?-erőltettem ki néhány szót a számon.
-1 hónapja így van, mozdulatlanul. semmi jót.-mondta és elfordult előlem.-Mindennap vele vagyok, beszélek hozzá, reménykedem, de semmi. Ha holnap se történik semmi leveszik a gépekről, és akkor vége-mondta alig érthetően.
Ziháltam ahogy meghallottam szavait és a tudat miatt is, mivel elveszthetem a gyermekkori barátnőmet. Megfogtam kezét óvatosan, és suttogni kezdtem.
-Emilie, ne tedd ezt velünk. Haza jöttem-próbálkoztam hátha megérti.-Maradj velünk, erős vagy-kérleltem.
Nem reagált. Zokogni kezdtem. Mindig velem vagy a szeretteimmel történik valami. Kész horror az életem.
Egy délelőttöt töltöttem el Emilie mellett, amikor anyu felhívott, hogy valaki ott van nálunk és engem vár. Meglepődtem. Ki lehet nálunk ilyenkor? És minek keres engem? Steven felé fordultam aki keservesen ült a széken és bámult kifelé az balakon.
-Holnap vissza jövök-érintettem meg a vállát.
Stev rám nézett és bólintott egyet. Szemei szomorúsággal volt megtelve. Hölgyeim és uraim, ez igaz szerelem!
Kimentem a kórházból, szemeimből újra elő törtek a könnyek, így inkább a sétálást választottam.
A hideg szél csípte az arcomon lévő bőrt. Sállal próbáltam takarni, hátha felmelegíti.Ballagtam haza felé.
Amikor haza értem elő vettem zsebemből a kulcsokat és kinyitottam az ajtót. Anyuék egy cetlit hagytak az asztalon:
-"Kicsim elmentünk bevásárolni, a vendéged az emeleten lesz. Puszi anyu"
Mi az, hogy az emeleten?? Valószínűsítem akkor az én szobámba van. -Basszus-gondoltam magamban hirtelen amikor elkezdtem a lépcsőn felfelé szaladni. Mi van ha egy vad idegen van a szobámban? Félve fogtam meg a kilincset, és hirtelen megrántottam, hogy kinyíljon az ajtó.  Az illető az ajtó nyitódására azonnal velem szembe fordult. Meglepődtem.
-Mit keresel itt?-öleltem meg.
-Nem bírtam ki. Mármint, hiányzott az élő beszélgetés. Gondoltam elutazok ide, hogy láthassalak és beszélgethessünk.-magyarázta.
-Beértem volna egy egyszerű csakkal is-nevettem.
-Akkor nem mondtam volna igazat. Meg az sms vacsi nem túl érdekes.-nevetett James.
-Ja.-mondtam és elfordítottam a fejem.
-Valami baj van? Ahogy láttalak az ablakon keresztül, nem tűntél éppen vidámnak.-mondta és leült az egyik fotelba.
-A barátnőmet holnap leveszik a gépekről-halkultam el és szememben megjelentek a könnyek.
-Atyaúristen. Tudok segíteni valamit?-kérdezte és átölelt.
-Csak a csoda tudna.-motyogtam és feje a válla közé fúrtam.
James egyre szorosabban ölelt. Csend volt a szobában, csak a beáramló szelet lehetett hallani ami az ablakon keresztül érkezett a szobába. Test melege szív melengető, ahogy kapaszkodik belém és ahogy érzem minden egyes szív dobbanását a mellkasomnál. Valami megindult bennem a fiú iránt. James nem az a fajta srác aki megcsalna valakit is. Mondjuk Harryről is ezt hittem.
-Stacy-nézett rám és két hüvelykujjával letörölte az arcomról a könnyeket. Nem kérdeztem mégis mit akarhat, csak álltam némán, s vártam hogy folytassa. Mélyen a szemébe néztem, hátha kiböki mondani valóját, közben gondolataim cikáztak-Szereted még, ugye?-tette fel félve a kérdést.
Vártam némi másodpercet majd megszólaltam-Nem felejtek gyorsan.-ejtettem ki a válaszom, de James nem pont erre várt. Pontos válaszra volt kíváncsi. Persze, hogy szeretem ez nem kétség-gondoltam magamban.
-Örülök, hogy megismerhettelek.-mosolygott.
-Miért örülsz neki? Egy csődtömeg vagyok, és az életem ebben a pillanatban romokban hever.-huppantam le búslakodva az ágyam szélére.
-Nem kell, hogy így legyen-ült le mellém a fiú-Gyere velem vissza Londonba-miért kér tőlem ilyet James? Tudja jól, hogy azért jöttem vissza, hogy elfelejtsem Harryt és azokat a dolgokat amik velem történtek ott.
-Ennyire nem érted a helyzetem? Vicces senki nem fogja érteni.
-De igenis megértem. Azt hiszed csak te szakítottál már az életben. Sokszor szakítottak már velem a lányok, és hidd el én is voltam padlón. Tegyél érte, és akkor minden rendben lesz-avatott be.
-Te férfi vagy-vágtam vissza és az ablak elé mentem ahol a hideg szél az arcomat csapta meg.
-Lehet, de érző ember. Ugyanazt érzem ilyenkor mint bárki más. Két dolog miatt viszont mindig érdemes tovább hajtani. Az egyik azért mert mindig lesz valami szebb a holnapban. A másik pedig csak egyszer élünk. Ne akard eldobni az életet egy köcsög miatt, már bocsánat-magyarázta és kezemet fogta meg, s maga felé fordított. Egyik kezével egy szőke kusza hajtincset söpört ki az arcomból.
-Nem ismersz-motyogtam.
-Egy álarcot hordasz. Kívülről erősnek mutatod magad. Belül összetörsz mint télen a jégcsap ha földhöz vágom, és mindenkit próbálsz taszítani magadtól.-mondta. Komolyan egy jégcsaphoz hasonlít?-gondoltam magamban. Mondjuk van értelme amit mond. Ismer engem, és ez megijeszt.
-Már 1 hónapja-mondtam és lehajtottam a fejemet.
-Menj vissza hozzá, és kezd vele újra, ha szereted.-nézett rám szomorú, de mégis vidám arckifejezéssel.
-És mi van, ha maradok?-kérdeztem mire elmosolyodott. James megért, és ezt már belátom. Minden szomorúságot, rosszat félre tettem, ahogyan a londoni utazásom néhány roszabb emlékeit is. Egy emberre koncentráltam az pedig James volt, aki eljött Magyarországra csak azért, mert hiányoztam. Most jelen pillanatban Jamessal akarok lenni, és nem a szerelemről beszélek.
.Örülök, hogy ide jöttél, komolyan-suttogtam és átöleltem a mellettem ülő férfit. Enyhe puszit nyomott homlokomra jelezve, hogy számíthatok rá mindig. Már nem vagyok egyedül.