2// Mi történt? 9.rész.

Drága London 1D and me Olvasók!

Natalia Bowman vagyok, az Escape nevezetű blog írója, és Allison engem kért meg arra, hogy amíg Ő távol van tegyen fel a részt a blogra. Egy kicsit zavartnak érzem magam, ehhez hasonlót még nem igazán csináltam, szóval nem is szövegelnék tovább. Jó olvasást! Ne feledjétek a kommenteket, Allison soknak örülne!

ölel mindenkit, Natalia xoxo 

Az ablakon átszűrődő fények keltettek fel. Süt a nap. Állapítottam meg egy nyújtózkodás közben. Mellettem Danielle még alszik, így gondolom Eleanor is. Megdörzsöltem a szemeim és halkan kiosontam a szobából. Lesétáltam a lépcsőn, majd a nappalin keresztül a konyhába. A konyhába érve, egy bögrét vettem elő az egyik szekrényből. Felmelegítettem benne egy kis vizet, majd egy Twiggins teafiltert dobtam bele. A pultnak támaszkodtam, és emelgettem a filter végét. Elgondolkoztam. Az ablakon kinézve bámultam az utat. Vajon hol vannak most? Miért nem jönnek? Miért nem jelentkeznek? Most csalódottnak kéne lennem azt hiszem, de inkább szomorú vagyok. Szomorú mert semmit nem tudok, emiatt tehetetlen is vagyok. Most csak várni tudok. Ha valami történik Louissal nem tudom mit csinálok. Ő a ... szinte a testvérem. Sőt. Liam pedig csupa szív gyerek. Hiányoznának. Gondolatmenetemet Perrie zavarja meg, aki nyilván most érkezhetett szerény kis hajlékomba. Belekortyoltam a bögrémbe, majd köszöntem neki.

- Zayn hívott - mesélte. Felpillantottam rá. Ha ő felmerte emelni a telefonját, akkor engem Harry miért nem hív?

 - Mit mondott? Mondott valamit a repülős balesetről? - tettem le magam mellé a még félig lévő teámat.

- Nem. Semmit nem mondott. Felhívtam, és azt mondta, hogy akaratlanul vette fel a telefonját. Szerintem sántikálnak valamiben, és mi fogjuk megszívni, nem ők. - fejtette ki Perrie elgondolásait a fiúkról. Oké szóval mi semmit nem tudunk róluk. Oké, értem. Nekünk ez miért is jó?

- Szóval semmi hír. Mikor jönnek? Már régen letelt az a 4 nap. - mondogattam. Perrie oldalra húzta a száját, én pedig hátra döntöttem a fejem.

***

Este van. Különös dolog nem történt. Eleanorral babáztam, Dani elment egy tánc próbára, de ha minden igaz pár perc és végez. Perrie elszaladt a boltba, remélhetőleg ő is vissza jön később. Kimentem az ebédlőbe rendelni valami kaját, semmi kedvem nem volt a főzőcskézéshez. Megkérdeztem Elt mit akar enni, a válasza: semmit. Alig eszik amióta semmit nem tudunk a srácokról. Eleanor lefürdette Willt amíg én gyorsan rendeltem 3 pizzát.

- Igen persze, itthon leszünk. Köszönjük Viszhall-tettem le a telefont. Egy pohárba töltöttem egy kis vizet, közben a telefonomat zsebre dugtam. Gyorsan megittam, majd visszatettem a pultra a mostanra már üres poharat. Kisétáltam a nappaliba és lehuppantam a fehér garnitúrára. Fejem hátra döntöttem és behunytam a szemeim. Kezeim az ölemben helyezkedtek. Sötétséget láttam. Nem volt fantáziám, minden csupa sötét. Komolyan hiányzik Harry. A rét ami az agyamban létezik, most korom sötét. Amikor Harry velem van, minden virágos, és fényes. Lassan kezdem elhinni, hogy tényleg történt valami, pedig nem kéne. Hinnem kell magamnak, és tudnom, hogy semmi baj nincs. Eleanor baktatott le a lépcsőn, majd leült velem szembe és térdeit felhúzta, majd karjaival átölelte.

- Min gondolkodsz? - nézett rám. Felemeltem a fejem, és rá néztem.

- Semmin. Nem tudok min. Ez az egész olyan szürreális - mondtam neki. Eleanor lehajtotta a fejét. Össze van törve. Ez nem kétség.

 - Will alszik? - kérdeztem. Bólintott, de szemei könnyesek voltak ahogy felpillantott rám. Átültem mellé, és átkaroltam. Éreztetni akartam vele, bármi történjék is, én és a lányok mindig itt leszünk neki. "Minden rendben lesz" - suttogtam neki. Beszívta az egyik ajkát és összeszorította a szemét. A telefonom rezegni kezdett, gyorsan kikaptam a zsebemből és rá néztem a képernyőre. Idegen név villant fel. Heves szívveréssel vettem fel, és félre vonultam.

 - Szia kicsim-szólt bele a rekedtes hang.

- Miért nem kerestél eddig? - halkan mondtam. Nem válaszolt. Csendben volt, talán meg volt kötve a keze.

 - Sajnálom - nyögte ki. Most én nem válaszoltam. Nem igazán akartam én kezdeményezni egy olyan beszélgetést, ahol én vagyok az egyetlen fél aki várta, hogy felhívják vagy csak beszélhessen a másikkal.

 - Hidd el, minden percben hívni akartalak, de nem tehettem - halkult el. Szóval tényleg meg volt kötve a keze. Perfect.

 - Mi történt amiről esetleg tudhatnék? - kérdeztem miközben orrnyergem nyomkodtam.

- Van egy meglepetésem - jött a válasz.

- Hol? - kérdeztem.

- Menj ki a ház elé. Követtem utasításait. Szó nélkül elindultam, és csak egy pillantást vetettem az előttem ülő Eleanorra. Reménykedő szemekkel nézett rám, de semmit nem tudok, legalábbis olyat nem amitől ő megkönnyebbülne. Mély levegőt vettem, majd újra neki indultam és másodpercek múlván már kint álltam az utcán. Üres volt. A szél fújt, a fák a széltől majdnem kidőlő állapotban voltak.

- Harry itt nincs semmi - reménykedtem, hogy még a vonalban van.

- Rossz helyen figyelsz akkor - a hangja már szinte mögöttem érzékelhető volt. Megfordultam, és ott állt előttem életnagyságban. El dobtam a telefonom, és könnyeim megindultak. Nem tudom igazán miért is sírtam, soha nem sirattam még ennyire egyszer sem amikor elment. Erősen szorítottam magamhoz, ahogyan ő is. Hiányzott, eszméletlenül hiányzott.

- Meglepetés - suttogta fülembe, majd ránéztem és szemei neki is könnyesek voltak. Puha csókot nyomtam gyönyörű piros ajkaira, ami a szél miatt volt ennyire jól észrevehető. Majd felnéztem rá, és csak zöld szemeit bámultam.

 - Szeretlek - formáltam ajkaimmal a szót, kimondani ugyanis nem tudtam.

- Szeretlek én is - nyomott újabb csókot ajkaimra. Lenéztem a földre, majd az összekulcsolt kezünkre, és arra, ahogyan Eleanor formája az ablakból, onnan is a függöny mögül néz minket. Tudtam, hogy sír.

- Louis? És Liam? - halkan kérdeztem. Harry lehajtotta a fejét, és összeszorította a szemét. Ugye nem?! Megráztam a kezét, majd rám nézett, de mintha csak a szomorúságot bírtam volna leolvasni.

- Harry - kérleltem.

- Kérdezd meg tőlük, mutatott a hátam mögé, és cserfes mosollyal nézte. Megfordultam és Liam meg Louis ott sétáltak Zaynnel és Niallel az oldalukon vidáman. Közéjük rohantam bármilyen idiótán is nézhettem ki, nekik ugrottam és szorosan magamhoz öleltem őket. Liam szoros ölelése után Louishoz bújtam. Annyira hiányzott az illata, és az hogy megölelhetem. És most itt van újra, láthatom tökéletes mosolyát, ahogyan rám néz, és tekintete mindent elárul érzelmeiről. A fiúk elsétáltak mellőlünk, míg mi csak dülöngéltünk a szoros ölelésben.

- Nagyon hiányoztál - mondtam neki.

- Te is nekem manó. Kisebb lettél amióta utoljára találkoztunk - nevetett a fülembe. Oké ez a mondata, mindent összetört bennem. Én kisebb? Esetleg ő nőtt. Elnevettem magam és megszakítottam az ölelést. Még a végén Harry félre érti. Louissal oda sétáltunk a többiekhez, majd Louis az ajtóban álló, piros szemű lányhoz rohant, aki történetesen Eleanor. Harry hátulról átkarolt, és puszit nyomott fejem búbjára. Figyeltük ahogyan Louis felkapja Eleanort és megpörgeti a levegőben, és ahogyan mindketten elsírják magukat. Édes Jó Istenem, annyira összeillenek, és én megkockáztattam ezt az egészet, ami miatt mái napig bűntudatom van. Eleanor zokogott, amiért megtudta, hogy a vőlegénye, és leendő férje, gyermekének az apja még életben van,és az egész balesetet néhány karcolással megúszta. Megúszta?! Ezért még beszélnem kell velük, de nem most nem teszem tönkre a pillanatot. Majd 10 perc múlva. Kis idő után besétáltunk a házba, és leültünk a kanapéra illetve a fotelba Niall és Liam foglalt helyet.Én Harryhez bújtam, mellkasának döntöttem a fejem, és mélyen lélegeztem be csodálatosan férfias illatát.

- Kértek inni? - kérdeztem meg halkan. A fiúk bólogattak, így gyorsan felálltam és kimentem a konyhába. Vettem elő 6 poharat, és sorba kiöntöttem a narancs dzsúszt. Az utolsó poharat töltöttem amikor Liam lépett be az ajtón.

 - Szia - mosolygott rám. Miután elfordult felőlem a hűtő felé vette az irányt. Hogy lehetséges, hogy elméletileg lezuhant egy repülővel és még él? Vagy hogy még csak egy karcolása sincsen? Félre értés ne essék, nagyon örülök, hogy itt van, vannak, de ezt azért tudnom kéne.

- Liam - szólítottam meg. Gyorsan fordult irányomban, még levegőt sem tudtam venni, hogy folytassam.

- Kérdezhetek? - kérdeztem meg, de tudom hogy igent mond. Megrántotta a vállát és fél mosolyt villantott.

- Szóval, mi történt? Mi volt igazából a baleset, vagy ez a repülős sztori? - gyorsan mondtam ki a szavakat. Liam arcáról lehervadt a mosoly, tudom, valamire készülnek, és titkolnak előlünk.

- Stacy...Mi.. - kezdett bele, de abba hagyta.

- Csak mond el - biztattam. Nem válaszolt. A földet nézte, én pedig ki fogom deríteni mi is történt akkor. Tudnom kell!